Híres diákok
1930 és 1938 között tanult iskolánkban. Ezután különböző egyetemeken teológiát, olasz-magyar művészettörténetet, régészetet és építészetet hallgatott. Később a Budapesti Műszaki Egyetemen Major Máté Tanszékén oktatott. A műszaki tudományok dortora és kandidátusa volt, főképpen műemlék-felújítással foglalkozott. Kossuth- és Ybl Miklós-díjas egyetemi tanár volt, aki 1995-ben lett az MTA levelező tagja.
Mindig fájlalta, hogy Baja városa nem vette igénybe szakmai tudását akkor, amikor a város jövőjéről döntöttek. Éber András polgármestersége idején a Szentháromság tér rendezésére készített egy szép tervet.
Halála évében jelentek meg visszaemlékezései a Bajai Honpolgárban, ahol középiskolás éveiről írt élvezetes beszámolót.
Építész, egyetemi tanár, Kossuth-díjas (1949), Ybl-díjas (1960), Herder-díjas (1977), az MTA tagja.
Gimnáziumunk elvégzése után a budapesti József Nádor Műszaki Egyetemen szerzett építészmérnöki oklevelet. 1927-1936 között magántervezői irodákban dolgozott, illetve önálló tervezőként.
1936-44-ben az OTI (Országos Társadalombiztosítási Intézet) műszaki osztályának mérnöke, majd főmérnöke. 1932-38-ban a CIAM magyar szekciójának tagja, 1933-1937 között a Szocialista Képzőművészet Csoportjának titkára. 1946-47-ben Országos Építésügyi Kormánybiztos, majd 1949-ig az Építés- és Közmunkaügyi Minisztérium főosztályvezetője. 1958-tól tanított a Budapesti Műszaki Egyetemen, 1949-71-ben az építéstörténeti tanszék vezetője, 1974-ig az Építéstörténeti és -elméleti Intézet igazgatója. Elméleti és szakirodalmi munkásságának tárgya az új építészet alapelvei és feladatai, a XX. század építészeti irányai. Konzekvensen az új építészet és a korszerű képzőművészet ügyét képviselte a hamisan értelmezett szocialista realizmussal szemben. A Magyar Építőművész Szövetségnek 1955 és 1964 között elnöke volt. Szerkesztette 1946-49-ben az Új Építészet, 1949-51-ben az Építés – Építészet c. szaklapokat, elnöke volt a Magyar Építőművészet c.folyóirat szerkesztőbizottságának.
Megrögzött lokálpatriótaként és iskolánk hűséges öregdiákjaként kutatta a III. Béla Gimnázium és Baja város történetét, egyik szerkesztője volt a Baja története című kiadványnak.
Kossuth-díjas mezőgazdász, a kisállattenyésztés kiváló szakembere.
1906-tól 1914-ig volt gimnáziumunk tanulója. A reáltárgyakban (természetrajz, matematika, fizika, földrajz) jeleskedett. Édesapja, Bellosits Bálint neves néprajzkutató és a bajai Tanítóképző Intézet igazgatója volt. Korai halála után a kisebb gyerekek nevelése (összesen hatan voltak testvérek) súlyos gondként nehezedett édesanyjuk vállára.
Báldy Bálint elvégezte a Magyaróvári Akadémiát, majd néhány évig Somogy megyében gyakornokként dolgozott. Innen került a Gödöllői Kisállattenyésztési Kutatóintézetbe, ahol 30 éven keresztül – nyugdíjazásáig – dolgozott. A kisállattenyésztés hazai fejlesztése volt fő célkitűzése. 1933-ban könyvet írt A baromfitenyésztés gyakorlati útmutatásai címmel. Az Előszóban ezt olvashatjuk: „Hosszú évek gyakorlati tapasztalatait örökítettem meg munkámban, amely adatokat úgyszólván gyermekkorom óta gyűjtögettem össze. Mindenkor lelkesedéssel foglalkoztam ugyanis az apró háziállatok tenyésztésével.” Hazai baromfitenyésztésünk pontos ismerete mellett alkalma volt Németországban, Hollandiában, Dániában is gyarapítani a tudását. A hal és a házinyúl tenyésztése is érdekelte. A világ minden részéről látogatták az általa vezetett kutatóintézetet, amely a kutatás mellett is gazdaságosan működött. A háztáji termelésért igen sokat harcolt. Számtalan szakmai cikket írt, és a rádióban is gyakran tartott ismeretterjesztő előadást. 1960-ban Kossuth-díjjal tüntették ki.
1962-ben költözött vissza Bajára, s itt élt haláláig.
Kétszeres Kossuth-díjas biofizikus.
Életpályája Baján kezdődött. Szegény kereskedőcsalád nyolcadik gyermeke volt. Kivételes tehetsége a matematika és a természettudományok iránt már a gimnáziumban kitűnt. Az önképzőkörben több pályamunkáját jutalmazták (Az integrálszámításról, Felső mennyiségtan a középiskolában, A rádium és az elemek átváltozása, A Nap, az élet forrása, Archimedes törvényének és alkalmazásának népszerű ismertetése).
A pécsi tudományegyetemen szerzett orvosi diplomát; 31 éves korában magántanári képesítést kapott. Már az 1930-as évek elején az egyik legismertebb magyar biológus-kutatóként tartják számon. 1939-ben Szent-Györgyi Albert hívta meg szegedi laboratóriumába, s ott közösen dolgoztak az izom biokémiájának vizsgálatán.
A 2. világháború után tevékeny részt vállalt a magyar értelmiség, a magyar tudományos élet újjászervezésében. A Pécsi Orvostudományi Egyetem biofizikai intézetét 1945-től 1972-ig vezette, és itt nemzetközi hírű biofizikai iskolát alakított ki. Jelentős szerepe volt a Nemzetközi Biofizikai Unió létrehozásában. Tudományos és politikai szervezőmunkája mellet soha nem hagyta abba a kutatómunkát. Három monográfiában és mintegy 200 tudományos dolgozatban publikálta eredményeit. Biofizikai tankönyve három kiadást ért meg, és generációk tanulták belőle a modern biofizika alapjait.
A Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja volt. 1971-ben az MTA aranyérmével tüntették ki, a Pécsi Orvostudományi Egyetem díszdoktorává avatta.
Közgazdász, politikus, művészettörténész.
Mindössze két évig, III-IV. osztályos korában volt iskolánk nyilvános tanulója, 1905-től 1907-ig. Mivel a család igen rossz anyagi körülmények között élt (apja kispénzű városi hivatalnok volt), munkába kellett állnia, tanulmányait csak magánúton fejezhette be.
Harctéri szolgálat és hadifogság után a budapesti tudományegyetemen szerzett doktorátust. Elvégezte a Keleti Kereskedelmi Akadémiát is. Az Országos Földműves Szövetség titkára, majd a Magyar Jelzálog Hitelbank igazgatója lett. 1930-ban alapító tagja a Független Kisgazdapártnak, melyben mindvégig vezető szerepet töltött be. A második világháború idején részt vett az ellenállási mozgalomban. 1945-től a Magyar Nemzeti Bank elnöke, néhány hónapig pénzügyminiszter volt. 1947-ben a berni magyar követség vezetésével bízták meg. Hazájába visszatérve a Magyar Nemzeti Múzeum elnökeként, majd a Szépművészeti Múzeum főigazgatójaként dolgozott nyugdíjazásig (1952).
Újságokban és folyóiratokban nagyszámú – főleg képzőművészeti tárgyú, a modern művészetet propagáló – cikke jelent meg. 1935-től 1938-ig a Magyar Művészet című folyóiratot szerkesztette. 1942-től 1944-ig a Magyar Nemzet állandó képzőművészeti kritikusa volt. Egry Józsefről és Derkovits Gyuláról monográfiát írt.
Nem csak a magyar képzőművészet egyik legönzetlenebb híve, szerelmese és szervezője volt – az irodalomé éppenúgy, mint a kritikáké; a színházak, koncertek éppúgy vonzották, mint a filozófusok művei, a közgazdasági elmélet. Életének utolsó idejéig kapcsolatban volt a fiatal értelmiség legjobbjaival, s fiatalos szenvedéllyel vitázott velük.
Közéleti munkájának elismeréseként 1947-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjét, 1950-ben a Magyar Népköztársasági Érdemrend I. osztályát kapta meg.
Oltványi Imre Baja művészeti életének bőkezű mecénása. Felajánlotta, hogy saját gyűjteményéből olyan képzőművészeti anyagot ajándékoz a városnak, mely alapja lehet a képtárnak. A város képviselői 1936-ban vették át tőle azt az 52 festményből és 12 szoborból álló ajándékot, amely a mai Türr István Múzeum képzőművészeti gyűjteményének alapját képezi. Példája és biztatása művészeket és műgyűjtőket arra késztetett, hogy értékes művekkel gyarapítsák a bajai képtárat.
Levéltáros, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja.
1905-től 1909-ig volt iskolánk tanulója. Csak a felső négy osztályt végezte itt. A legjobb diákok közé tartozott, évente több jutalomdíjat és ösztöndíjat kapott „kiváló szorgalmáért és jóviseletéért”, a „magyar irodalomban tanúsított kitűnő eredményéért”. Az önképzőkör ifjúsági elnöke, irodalmi és történelmi témájú pályaműveivel nagy elismerést szerzett. Tehetségesen szavalt, az iskola színjátszó körében is szerepelt.
1914-ben jogtudományi, 1916-ban államtudományi doktor lett a budapesti egyetemen. Az Országos Levéltár alkalmazásába került, 1927-től levéltárnok. Közben tanulmányúton járt az Egyesült Államokban. Később a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumba miniszteri titkárnak nevezték ki. Hat éven át a bécsi Központi Levéltárban dolgozott a magyar delegáció tagjaként. 1936-tól az Országos Levéltárban osztályigazgatói beosztásban működött, 1942-től főigazgató. A felszabadulás után nyugdíjazásáig (1949) a Magyar Nemzeti Múzeum elnöki tisztét is ellátta.
Elsősorban a XIX. század politikai történetével, különösen a Kossuth-emigrációval foglalkozott, amelyhez az USA-ban, Bécsben, majd a második világháború után Párizsban, Londonban, Torinóban gyűjtött adatokat. Ezenkívül diplomáciatörténetből írt kisbb műveket.
Orvos, az elmekórtan világhírű kutatója.
1904-től 1911-ig volt iskolánk tanulója. Az iskolai évkönyvek tanúsága szerint önképzőköri munkájáért többször jutalomban részesült. Kiválóan szavalt. Zenei műveltségét is fejlesztette, cimbalmon és tárogatón játszott. A gimnázium tanárának, dr.Tordai Ányosnak Tinódi című drámájában 1812-ben ő játszotta a címszerepet. A korabeli méltatás szerint „különösen kimagaslott a szereplők közül …, a színpadon otthonosan mozgott, s pompásan játszott és énekelt.”
Tanulmányait a budapesti egyetem orvosi karán folytatta. Kiváló eredménnyel tanult, s ennek köszönhette, hogy bekerült Schaffer Károly messze földön ismert ideg- és elmekórtani klinikájára. A világháború egy időre megakadályozta, hogy tudományos kutatásaiban előrejusson, de aztán ismét folytatta a munkát mestere intézetében. Egy Rockefeller-ösztöndíj segítségével a neuronelmélet megalapozójának, Ramon Y Cajal spanyol tudósnak a klinikáján tökéletesíthette tudását. 36 éves korában Szegeden nyilvános rendkívüli tanári és tanszékvezetői megbízással tisztelték meg. Itt szervezte meg az ország első agysebészeti klinikáját. Nagy eredményeket ért el az idegrendszer örökletes és fertőzéses bántalmainak megismerésében is.
Később a kolozsvári orvostudományi egyetemen, majd Marosvásárhelyt dolgozott. Fáradhatatlan munkásságát, nemzetközi tekintélyét azzal ismerte el a Román Tudományos Akadémia, hogy őt kérték fel az ott létesített orvosi kutatóközpont vezetésére. Harminc év után visszatért Budapestre, ahol az Orvostovábbképző Intézet neuropszichiátriai tanszékét vezette 1969-ig.
Rendkívül jelentős tudományos munkásságát magas kitüntetésekkel, címekkel ismerték el. A Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, a Magyar Pszichológiai Társaság társelnöke, a hallei Természettudományi Akadémia tagja volt.
Kardvívó olimpiai és világbajnok.
Orvosi hivatása mellett sportújságírással, sportkarikatúra rajzolással, festéssel, zeneszerzéssel is foglalkozott. Több nyelven kifogástalanul beszélt, ezért tolmácskodott is.
1899-tól 1906-ig járt iskolánkba. Eminens diák volt. Csaknem minden év végén megjutalmazták „a tornázásban tanúsított előmeneteléért”, „a magyarok történetében, a földrajzban tanúsított kiváló haladásáért”. Gyakran szavalt, színdarabokban szerepelt. Az önképzőkör diákelnöke. VII-es korában dolgozataival három jutalomdíjat nyert.
Kolozsvárott járt orvosegyetemre. Tehetséges kardvívóként tartották számon. Az első világháborúból súlyos csípősérüléssel tért haza. Bécsben megoperálták, onnan visszatérve gyógytornázni kezdett. Javulásán felbátorodva felkereste Santelli mester vívótermét. Belépett a MAFC klubba, és ennek színeiben megnyerte Magyarország kardvívó bajnokságát. Utána nagy versenykörutat és tanulmányutat tett Olaszországban.
Az 1924-ben rendezett párizsi olimpiára kiküldetése kétségessé vált. Baja városa Póstát a maga fiának tekintette, s a képviselő közölte a szövetséggel, hogy vállalja az olimpiai kiküldetés minden költségét. A sok bonyodalommal lezajlott egyéni vívóbajnokság győztese dr. Pósta Sándor lett. Tagja volt a II. helyezett kard- és a III. helyezett tőrcsapatnak is.
Pósta vívásáról nincs hiteles fénykép. Roppant babonás volt, a versenyek előtt nem adott interjút, nem állt szóba senkivel. Ha a csapatot fényképezték, elbújt. Versenyek után sem lehetett megtalálni, menten elbújt. Amikor egy újságíró Párizsban nyilatkozatért kopogtatott be szállodai szobájába, kiküldte a névjegyét, és a neve alá odaírta: „Megnyertem az olimpiai bajnokságot! Ez az én nyilatkozatom!”
Irodalomtörténész, író.
Kitűnően tanult, iskolánkba 1866-tól 1873-ig járt. Nyolcadik osztályosként nem találjuk nyomát az anyakönyvekben, valószínűleg előérettségit tett. Egyetemi tanulmányait Budapesten, Párizsban és Berlinben végezte. Bölcsészdoktorátust szerzett.
Hazatérve tanári állást vállalt Fehértemplomon, 1883-ban a fővárosba költözött, ahol a Közoktatási Tanács jegyzője, majd titkára lett.
Írói pályáját publicisztikával kezdte. Műbírálatai, tárcái a legkülönbözőbb lapokban jelentek meg, többek között a Baja, Bácska és Délmagyarországi Lapok című, szűkebb hazájábanmegjelenő újságok is közölték írásait.
Munkássága igen sokrétű. Műfordítássokkal, eredeti művekkel is jelentkezett, de irodalomtörténeti értekezései a legjelentősebbek. A magyar hírlapirodalom története című tanulmányával elnyerte a Magyar Tudományos Akadémia Athenaeum-díját. A Petőfi Társaság tagjául választották. Sok értékes élet- és jellemrajzot írt Eötvös Józsefről, Kossuth Lajosról, Katona Józsefről, Tompa Mihályról. Emlékbeszéd Tóth Kálmán felett című műve iskolatörténeti vonatkozásban is említésre méltó. Napvilágot látott mintegy 30 füzetnyi ifjúsági írása és népies elbeszélése is.
1901-től nyugalomba vonulásáig a Budapesti Műszaki Egyetemen a magyar nyelv és irodalom nagy tekintélyű tanára volt.
Tanár, színháztörténész. 1862 és 1870 közt járt iskolánkba. Mindvégig osztálya legjobb tanulója volt. Több alkalommal kapott jutalmat, hetedikes korában magyar irodalomból a legjobb tanulónak kijáró Vörösmarty ösztöndíjat nyerte el. Egy évvel később írta Arany János balladáinak széptani jellemzése és összehasonlítása népballadáinkkal című pályaművét, s ezzel egyetemi professzorra, Gregus Ágost dicséretét is kivívta.
Budapesti főgimnáziumi tanári állása mellett előbb a legkülönfélébb témákban cikkeket írt, majd színháztörténettel kezdett foglalkozni. A nemzeti játékszín története (1887) című könyve a legrégibb időktől 1837-ig követi nyomon a magyar színjátszás históriáját. Rendkívüli alapossága, megbízhatósága a mai napig nélkülözhetetlen forrás. Úttörő munkásságának eredményeit tíz évvel később A magyar drámairodalom története című művében közölte. Az új mű sok adattal egészítette ki az elsőt, s 1867-ig vitte tovább a magyar színjátszás történetét.
A tudományos életben elért rangját jelzi, hogy 1888-ban a Kisfaludy Társaság, 1889-ben a Magyar Tudományos Akadémia választotta tagjai sorába.
További műveit is a rendkívül adatgazdagság és precízség jellemzi. A Shakespeare drámái hazánkban (1909) feldolgozza a teljes magyar Shakespeare-irodalmat, és felsorol minden fordítást és csaknem minden magyarországi Shakespeare-előadást. Hasonló jellegű és értékű munka utolsó műve is, a Schiller drámái a régi magyar színpadon és irodalmunkban (1912). Ugyanebben az évben a budapesti egyetem díszdoktorává avatják, 1913-ban pedig Baja város törvényhatósági testületének díszpolgárává választják.
Önéletírása szerint: „Szülői földi javakkal nem voltak megáldva. Édesatyja kiskereskedő, édesanyja divatárusnő volt.”
1860-tól 1967-ig járt iskolánkba. Ekkor pre-maturandusként befejezte iskolai tanulmányait. „Midőn a bécsi egyetem orvosi fakultására készült, a szülők egy 20 forintot tartalmazó zacskót kötöttek a nyaka köré” – írja harmadik személyű, 1940-ben megjelent önéletrajzában. Mint gimnazisták korrepetitora tartotta fenn magát, és orvosi lapokba írogatott. Medikusként élénken foglalkozott a vegytannal. Az orvostudományok közül ekkor a sebészet és a szemészet érdekelte.
Az 1877-78-as orosz-török háború idején a török kormány felkérésére műtő-törzsorvosként működött. Idős szülei kívánságára 1879-83-ig szülőhelyén folytatott orvosi gyakorlatot.
Szabad óráiban tudományos kutatásokkal foglalkozott. 1881-ben a londoni Nemzetközi Orvosi Kongresszuson előadást tartott a vegyi alkat és fiziológiai hatás közti vonatkozásról. Apja halála után ideggyógyászati tanulmányokat folytatott Berlinben.1893-ban Budapesten telepedett le. A Rókus kórházban idegambulatóriumot hozott létre. Rövidesen az ideggyógyászat tanárává nevezték ki.
Nagy energiával küzdött az alkoholizmus ellen. Kutatásainak fontos területe volt az epilepszia és a paralízis. Tudományos dolgozatainak, népszerű orvosi vonatkozású cikkeinek száma meghaladja a 700-at. Többségük német és magyar folyóiratokban jelent meg. Önálló könyvei: Ideggyógyászat, A homlokagy szerepe a magasabb lelki működésben, Az alkohol társadalom-egészségügyi vonatkozásai, Az alkoholtilalom kivihetősége Magyarországon.
Hosszú élete során számtalan elismerést kapott. Hazai és külföldi orvostársaságok választották tiszteletbeli tagjukká.
A múlt század utolsó negyedének és a századévforduló éveinek egyik legjelentősebb számoló csillagásza.
Iskolánkban tanult 1858 és 1866 között. Az érettségi után Bécsben és Párizsban folytatott egyetemi tanulmányokat. 1870-ben a bécsi egyetemi obszervatórium asszisztense lett. Magyarországon nem volt módja elhelyeszkedni, mert az 1849-es ostrom alkalmával az osztrák tüzérség lerombolta a gellérthegyi egyetemi csillagvizsgálót, s így ötven évig nem volt hazánkban állami csillagvizsgáló.
Elsősorban elméleti számításokkal, főként a bolygók Nap körüli keringési idejének kiszámításával foglalkozott. A számításokat és megfigyeléseket német kiadású, de nemzetközi jellegű szakfolyóiratokban tette közzé.
1872. november 27-én rokonlátogatásra érkezett haza. Itthon figyelete meg a nevezetes „csillagesőt”, amikor néhány óra alatt több ezer meteor hullott. Az osztrák E. Weiss segítségével kimutatta, hogy az ismétlődő hullócsillagrajok az üstökösök szétszóródásából erednek.
1875. július 11-én a bécsi obszervatóriumban munkálkodva egy új kisbolygót fedezett fel, amelyet Rotegeniának, Védelmezőnek neveztek el. 1878-ban elnyerte Párizsban a 400 arany frankos akadémiai Vaillart-díjat a kisbolygók mozgásában mutatkozó zavarokról írt dolgozatáért. Három kisbolygót sikerült még újra felfedeznie (Maja, Camilla, Liberatrix).
Hazája is megbecsülte a kiváló tudóst: 1878-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választotta.
A magyar nyelvművelés megteremtője 1842 és 1848 között volt iskolánk tanulója. Mindvégig kiváló eredményt ért el. Elsős korában a Miszura-alapítvány 25 forintjával jutalmazták.
Bencés novícius lett, de 1852-ben kilépett és jogra iratkozott. Betegsége miatt többször is kénytelen volt hosszabb időt pihenéssel tölteni. Mivel lelkesedett a négyszólamú éneklésért, az 1856-57. tanévben itthon tartózkodásának néhány hónapja alatt önként tanítgatta azt, a következő tanévben pedig már a műének óraadó tanára volt. 1858-ban Egerben vállalt tanári állást, de – az első hívó szóra – 1860 márciusában visszatért Bajára, és iskolánk rendes tanáraként működött.
Már 1858-ban megjelentek tárcái a Hölgyfutárban, hazatérve a Bajai Közlönyben és az Aldunai Lapokban közölt humoros írásokat Pap Riska álnéven. Az utóbbinak egy ideig társszerkesztője is volt. Nemsokára éppen emiatt kellett Baját elhagynia. Pozsonyban, majd Pesten tanított.
Országos hírnévre nyelvészeti munkásságával tett szert. 1872-ben megalapította a Magyar Nyelvőr című folyóiratot. Küzdött a magyartalan szóalkotások ellen, kiváló etimológiai cikkeket írt. Az új folyóirat köré csoportosította a magyar nyelvtudomány legtehetségesebb munkásait.
A magyar igeidők című munkájával (1872) akadémiai jutalmat nyert. Simonyi Józseffel együtt szerkesztette a Magyar Nyelvtörténeti Szótárat.
Eredményes munkássága elismeréséül a Magyar Tudományos Akadémia levelező, majd rendes tagjává választották.
1879-ben súlyos szembetegség támadta meg, látását teljesen elvesztette, 1881-ben nyugalomba vonult.
Költő, író, lapszerkesztő. Baja város országgyűlési képviselője.
1839 és 1845 között volt iskolánk növendéke. Harmadikos grammatista korában első eminens, de a többi osztályban is a legjobb tanulók közé tartozott.
Egy ideig papnövendék volt, majd jogot tanult. 1848 őszén a pesti Ludoviceum növendéke lett, s 1849 elején honvédhadnagyi rangban már a szabadságharc katonája.
A bukás után költőként ébresztgette a nemzeti önérzetet, ápolta a szabadságharc eszméit, a hősök emlékét. Nagy Ignác Hölgyfutár című lapjának segédszerkesztője lett. 1856-tól 1861-ig felelős szerkesztő.
1860-ban megindította a Bolond Miska című politikai élclapot. 1864-től a Fővárosi Lapok című szépirodalmi közlönyt szerkesztette. Művei – epikai és lírai költemények – sorra jelentek meg, drámáit a Nemzeti Színházban játszották nagy sikerrel.
Szülővárosa 1865-ben országgyűlési képviselőjévé választotta. Négy cikluson keresztül, 1878-ig harcolt a parlamentben a negyvennyolcas eszményekért és városa érdekeiért. Szerepe volt Baja törvényhatósági jogú várossá emelésében, iskolánk első államosításában, a bajai tanítóképző felállításában, a Ferenc-csatorna ügyében és a városnak az országos vasúthálózatba való bekapcsolásában.
A választási bukás siettette testi, szellemi leromlását. Ötvenedik életévében halt meg.
A fiára büszke város 1894-ben szobrot állított emlékére. Teret, utcát, középiskolát neveztek el róla.
A világhírű szabadságharcos bajai polgárcsalád gyermeke volt. A négy grammatikai osztály elvégzése után apja halála miatt nem fejezhette be tanulmányait iskolánkban: 1840 elején az első szónoklati osztályból kimaradt.
Először mesterségekkel próbálkozott, majd 1842-ben beállt katonának. Közlegényként kezdte, de 1849 elején már hadnagyként szolgált Radeczky osztrák tábornagy Észak-Olaszországban állomásozó seregében. Mivel az osztrák elnyomás ellen küzdőkkel rokonszenvezett, átszökött a piemontiakhoz, és ott magyar légiót szervezett. Röviddel ezután ezredesi rangban a baden-badeni forradalmárok oldalán harcolt. 1859-ben az olaszok, franciák mellett hősiesen harcolt az osztrákok ellen, 1860-ban pedig a marsalai ezred soraiban Garibaldi szárnysegédeként vett részt Szicília felszabadításában. Vezérkari főnök majd Nápoly kormányzója lett. Nemzetközi hírnevét az olasz egység megteremtéséért folytatott küzdelem élvonalában vállalt szerepe alapozta meg.
Egyre nagyobb tekintélye lett a magyar emigráció körében. A hatvanas években minden Magyarország felszabadítását célzó elképzelés az ő nevével fonódott össze.
A kiegyezés után hazatért. Tanulmányozta a hazai gazdasági viszonyokat, és széleskörű munkába fogott a gazdasági és kulturális élet fellendítése érdekében.
A korszerű vízhasznosítás egyik úttörője volt hazánkban. Több írásban sürgette a víziutak fejlesztését, csatornák és öntözőtelepek építését. Munkájának eredménye volt a Ferenc-csatorna (1871-93). Részt vett a Panama-csatorna terveinek kidolgozásában is. Kezdeményezésére épült a Korinthoszi-csatorna (1881-93).
Sokat tett a hazai felnőttoktatás és ismeretterjesztés ügyéért.
Nagy nemzetközi tekintélyét a világbéke eszméjének szolgálatába állította. 1896-ban a Budapesten tartott VII. Nemzetközi Békekongresszus elnöke volt.
Író, korának egyik legjelentősebb újságírója, szerkesztője.
Gimnáziumi tanulmányait öt különböző helyen végezte. A legtovább (3 évig) iskolánk tanulója volt. Az anyakönyvek azt tanúsítják, hogy osztálya legjobbjai közé tartozott.
A magyar irodalommal 1830-ban kezdett ismerkedni. Kisfaludy Károly művei hatottak rá leginkább. Hírlapírói, szerkesztői és írói tevékenységet egyaránt folytatott. Ő az első, modern értelemben vett magyar újságíró. Ügyes riporter volt, felfigyelt minden pesti érdekességre, és újdonságait könnyed, csevegő stílusban fogalmazta. Színműveivel a magyar színházi élet és színészet fejlődését akarta segíteni. A legnagyobb sikert Tisztújítás című politikai vígjétékával aratta. 1839 és 1843 között Színműtárat szerkesztett, amelyben 18 eredeti és 38 idegenből fordított művet adott közre. Legjelentősebb műve Magyar titkok című regénye, amelyben a főváros korabeli életét és társadalmi viszonyait ábrázolta és bírálta.
1840-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává, 1842-ben a Kisfaludy Társaság tagjává választották.
A forradalom és szabadságharc igazi jelentőségét nem látta, a harcok közepette csak a vérontásra figyelt fel, a küzdelem célja nem tudta lelkesíteni. Hírlapírói tevékenységét a szabadságharc bukása után is folytatta. Hölgyfutár címmel 1849 novemberében szépirodalmi lapot indított. Több üldözött író – köztük Jókai – írásai a bukás után itt jelentek meg először. Tóth Kálmán az ő segítségével érte el első sikereit.
Ezekben az években már igen súlyos beteg volt, de munkakedve nem hagyta el, még halálos ágyán is írt és szerkesztett.
